VT: Tavaly elnyerted az 52. Velencei Biennálé Arany Oroszlán-díját a Kultur und Freizeit / Kultúra és szabadidő című munkáddal, amit a Magyar Pavilonban mutattál be, s ami magyar, illetve kelet-közép európai vonatkozású mű, mivel az elmúlt évszázad különböző korszakaiban létesített, ma is működő budapesti művelődési házak jellegzetesebb darabjait mutatja be, azok belsőépítészeti strukturáin keresztül. A mű nálunk már a Biennálé megnyitóját megelőzően viták keresztüzébe került, annak köszönhetően, hogy néhány újságíró nem igazán tudott mit kezdeni az általad videóra vett építészeti különbségekkel.
FA: Számomra nagyon meglepő volt, hogy néhány újságíró arra használta a munkámat, hogy súlyosan előítéletesen írhasson a műv.házakról. Volt egy cikk, amelyik azzal kezdte, hogy "omló vakolatok", de egyik filmen sincs omló vakolat, mert én az idealizáló építészeti fénykép konvenciójával dolgoztam. Az is meglepő volt, mennyien tematizálták az emberek hiányát e filmeken. Ez is épületfotós konvenciót variál, melyhez képest nálam többször is föltűnnek emberek. Szóval még ezt leszámítva se állítható, hogy holtan mutatnám be e házakat, a már nem működő Ikarus kivételével.
VT: E félreértés nyilván annak köszönhető, hogy nálunk a sajtó nem sért normát, ha egy újságíró nem a szakmai megközelítést próbálja közvetíteni a laikus közönség felé, hanem a maga, gyakran minden felkészülést nélkülöző benyomásaival traktálja a tévénézőt, újságolvasót. Ennek következtében viszont a közművelődési dolgozók érezhették támadva magukat egy olyan időszakban, mikor Magyarországon állami fenntartásban üzemeltetett közintézményeket zártak be. Mindezek után az Arany Oroszlán-díj – amit egy nemzetközi szakmai zsűritől kaptál, s amit a Magyar Pavillon első ízben nyert el a Biennálé évszázados története során –, még arra sem volt elegendő, hogy ezt követően itthon a kiemelkedő képzőművészeti tevékenység elismeréséért járó Munkácsy-díjat adományozzanak neked. Ami aztán – hál’ istennek – az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak is feltűnt, s így kiállításod megnyítóján „Pro Cultura Hungarica” díjat kaptál. Ezzel kapcsolatban felmerülhet, hogy te állampolgárságodat illetően külföldi vagy, másrészt, hogy vajon mennyire és mióta veszel részt a magyarországi képzőművészeti életben?
FA: Szüleim 1956-ban emigráltak, Zürichben ismerkedtek meg, és sok költözés után, röviddel születésem előtt kerültek Bécsbe, s kapták meg az osztrák állampolgárságot. Így viszont gyerekekkoromban sokat lehettem a budapesti nagymamámnál, s itt tanultam meg magyarul.
1997 óta vagyok Stúdió tag. Az akkori "Új stúdiósok" kiállítás volt az első igazi kiállításom. Azóta rendszeresen szerepeltem Budapesten, sőt az első években többször, mint Bécsben, és mindig tetszett ez a félig bent, félig kint pozíció, amit Bécsben is próbálok fenntartani: azt hiszem a munkám szempontjából hasznos, ha bizonyos távolságban maradhatok a lokális kontextustól.
VT: 1997-ben, mikor tagja lettél az FKSE-nek, te még a Bécsi Akadémia növendéke voltál. Melyek voltak az első munkáid, melyekkel megjelentél a pesti szcénában?
FA: A Duna Galériában szervezett Új Stúdiósok kiállításra két munkát készítettem, mindkettő a kiállítás kontextusát vizsgálta. Egy kérdőívet állítottam össze, amelyikben a többi résztvevő művészt kérdeztem, ez hányadik kiállításuk, mit gondolnak a Duna Galériáról, milyen befolyással van munkájukra a kiállítóhely stb. Az eredmény érdekes volt, és egyben megismerkedtem a többi művésszel is. Emellett a kiállítás minden egyes napjára készítettem egy egy plakátot mely aznapi nemzetközi művészeti eseményeket hírdette, köztük a documentát, az Art Basel-t, a Velencei Biennálét. Az Ernst Múzeumban most bemutatok egy videót ami a 2002 évi Gallery by Night-ra készült. Ez az akkori várostervezési fejleményekkel foglalkozott. A címe „Váci utca (continued)” és a Váci utca képzeletbeli meghosszabbítását követi egy erősen felgyorsított filmben. Miután a kilencvenes évek elején a Váci utca másik fele sétáló utca lett, illetve Milleniumi Kulturparkot építették a Duna parton, erre reagálva e videóm a Vásárcsarnok mögötti rakparton halad végig, s végül a Boráros téri bevásárlóközpont kapujában végződik.
VT: A filmed forgatása idején, ahogy ma is, elég nagy a kontraszt a jelentős turista forgalmat bonyolító Váci utca, s az e pillanatban még inkább a városon keresztül haladó autóforgalmat szolgáló, a gyalogosok által nem igazán használt Közraktár utca között. Kérdés, hogy a Váci utca meghosszabbitása pozitív utópia-e?
FA: Talán a Ráday utca által már meg is történt ez a hosszabítás. De más városokra nézve is kikerülhetetlennek tűnik, hogy a város centrális, de ugyanakkor a köztudatban periferikusnak ítélt részei átalakuljanak, s piacképessé váljanak. Szerintem a pozitív utópia az kellene legyen, hogy a centrumhoz közel kialakulhassanak olyan helyek is, amelyek nem követik a piac logikáját, s helyet adnak alternatív, nem meghatározható aktivitásokra és életmódokra is.
VT: Az újrakapitalizálódó Budapest miképpen próbálja vízuálisan legitimálni önmagát? Látsz szignifikáns különbségeket vagy hasonlóságokat a többi európai városhoz képest?
FA: Erőteljes átalakuláson megy át a főváros, ami egyrészt olyan ideiglenes lehetőségeket nyújt, mint a Corvin tető, a Tűzraktér, a West-Balkán/Impex, hasonlóan a kilencvenes évek Berlinjéhez. Ugyanakkor a városfelújítás a város szociális struktúráját is átalakítja. A belváros tisztább, szociálisan homogénebb lesz, amire én némi aggodalommal tekintek.
VT: 2001-ben bemutattál egy munkát a Műcsarnok Szervíz című kiállításán – ami egy szobabútort alakított át azzal a logikával, ahogy manapság az utcabútorokat szokták, hogy ne aludhassanak rajtuk hajléktalanok –, illetve Münchenben, Bécsben, New Yorkban, Belgrádban, majd 2002-ben a Manifesta 4-en szerepeltél, s 2002-ben rendezted első önálló kiállításodat Budapesten, a Stúdió Galériában.
FA: Az ott rendezett kiállítás címe „Kultúrapark” volt és a kultúraipar várostervezésre gyakorolt hatásával foglalkozott. A bilbao-i Guggenheim építése óta közhely, hogy a kultúra „városi vonzásfaktor”, s nemcsak a turisták számára, de a befektetőknek, s az oda települő lakóknak is. Egy nemzetközi, városok közti versengés eredménye az a tendencia, hogy a városok logókon keresztül reklámozzák magukat, s próbálják identitásukat vizuális módon is kommunikálni. E témakört sok munkám reflektálja, így a mostani kiállításon bemutatok egy videót, amelyben 120 német város logója pörög le egymás után, A-tól Z-ig (Public Brands – German Cities). A Stúdiós kiállításomra készült egy nagy, fehér, színpadszerű – a skateboard rámpákat és a fotostúdiók hátterét idéző – szerkezet, amin a fent említett témához egy kis pódiumbeszélgetést is szerveztem, Sugár János képzőművész, Feischmidt Margit kulturantropológus, és Tosics Iván szociológus részvételével. A frankfurti Manifestán is a „Culture Park” egy változata szerepelt, egy videoinstalláció, melyben a kultúra és a gazdaság változó viszonyát mutattam be a frankfurti köztereken. A videó egyik jelenete egy éjszakai képpel kezdődik, rajta a Museum Moderner Kunst, s mögötte a város, de mikor kizoomol a kamera, láthatóvá válik, hogy e kép a Frankfurti repülőtér magazinjának címlapfotója.
VT: Ide kapcsolható második budapesti önálló kiállításod, a Liget Galériában 2004-ben bemutatott, az “A ist der Name für ein Modell / A egy modell neve” című installációd.
FA: Az a munka Andorrárol szól, illetve arról, hogy mi legitimál egy államot, egy nációt, s e legitimáció vízuálisan miként nyilvánul meg, így például az ország hivatalos logójában, vagy a francia turistákat célzó szlogenjében: "étrangement proche / furcsán közel”? Időközben e munka könyv formában is megjelent a frankfurti Revolver kiadónál, de nem mint katalógus, hanem a könyv műfajára adaptálva. Például van benne egy tortadiagram, amely a lakosság összetételét mutatja: Andorrában az Andorraiak kisebbségben vannak, a többség gazdag nyugat-európai, spanyolok, franciák. E diagram 24 oldalra van elosztva, így fragmentálva szinte lehetetlenné téve az információ egyszerű befogadását. A munkáim általában a néző mélyebb figyelmére építenek, s noha sosem igényelnek akadémikus felkészültséget, mégis egy intellektuális szemlélődésbe próbálják bevonni a látogatót. Első pillantásra dokumentárisak, akár didaktikusak is, mert sok információt közvetítenek, amiket én inkább kérdésekként próbálok megfogalmazni. Ezeket a nézőknek kell a helyükre tenniük, a saját tudásukkal, tapasztalataikkal kiegészítve beilleszteniük szélesebb összefüggéseikbe.
VT: Tapasztalataid szerint a pesti néző, összehasonlítva a nyugat-európaival mennyire fogékony erre a hagyományosnál intellektuálisabb képzőművészetre?
FA: Nem tudom, de nem hiszem, hogy ez nyugat/kelet kérdése lenne. Például Párizsban is érzékeltem, hogy e munkák nem mindenkinek jönnek be, de itt is, ott is vannak, akiket érdekel. Gondolom az intézményeken, és a művészeti képzésen is múlik, hol milyen érdeklődéssel és felkészültséggel rendelkezik a helyi szcéna.
VT: Arra gondolok, hogy a keleti tömb országaiban a háború után kiesett jónéhány évtized a kortárs művészetből, mert itt ideológiai okokból ezeket csupán a nagyvárosi szubkultúrák margóján, vagy még ott se tűrték meg. S egyáltalán a keleti modernizáció nemcsak megkésett, de azt követően is inkább műszaki, technikai jellegű volt, mintsem kulturális. Márpedig arra az elmúlt két évtizedben sem fektettünk súlyt, hogy a közönség nálunk is átélhesse a kulturának azt a demokratizálódását, amit Nyugaton a modern művészet egymásra következő évtizedei jelentettek, s amelyek ott folyamatosan alakították át az intézményrendszert. Szóval nálunk egy alapprobléma, hogy a lakosság egy szinte már-már elhanyagolhatóan kis százaléka az, amely tájékozott a kortárs kulturában, miközben az oktatás, a média még ma is inkább elrettenti őket. Ezért is tartunk ott, hogy nálunk a többség ma is úgy véli, hogy a kortárs művészet megértése még a klasszikusnál is nehezebb, holott a modern művészet nyelve jóval közvetlenebb.
FA: Van a kilencvenes évek művészetének egy áramlata, ami számomra nagyon fontos, és ami talán valóban nem nagyon jutott el Magyarországra. Ez a posztkonceptuális művészetnek egy kontextuális vonulata, aminek fontos része a kutatás, a társadalommal, politikával, történelemmel, és annak reprezentációjával való foglalkozás. Renée Green, aki a Bécsi akadémián professzorom volt, Christian Philipp Müller, Fareed Armaly, Clegg&Gutmann, Mark Dion, vagy Andrea Fraser olyan művészek, akik erős befolyással voltak rám. Magyarországon a kilencvenes évek elején elkezdődött egy folyamat, de mintha ez itt nem differenciálódott volna tovább, vagy nem kapott megfelelő figyelmet, mint Menesi Attila és Cristoph Rauch munkái. Utána pedig jött a photoshop-mánia és a lokális különbségeket megtagadó, nemzetközi popkultúrát reflektáló munkák, holott a megszakadt, hiányzó, fragmentált története miatt a kortárs kelet-közép európai művészetnek csakugyan létezhetnek sajátosan lokális problémái. Engem az a művészet érdekel, amelyik reflektálja a saját pozícióját azzal szemben „amiről szól”. Én az elmúlt években több közös vonatkozási pontot is találtam egy csomó itteni alkotóval, akikkel nagyon jó kapcsolataim jöttek létre, s most úgy érzem, abszolut helye van itt annak amit csinálok! Szóval, van amikor pont azért érdemes valahol bizonyos munkákat bemutatni, mert a megközelítésmódjuk nem illeszkedik az adott kontextusba!
VT: Melyek azok a munkáid, amelyek Magyarországon eddig nem voltak láthatók?
FA: A korábbi bemutatóim során talán valóban nem alakulhatott ki olyan átfogó kép, mint most. Itt erősebb hangsúllyal jelenhetnek meg a műveim térbeli, szobrászati vonatkozásai. Mindig kutatással kezdem minden munkámat, de lényeges a tárgyi megjelenítésük is. A Velencében kiállított műnek ezen aspektusát erősíti, hogy az ott használt vetítő-dobozokkal azonos térbe kerülhetett az a hasonló metodikával megépített rámpa, amire fel lehet menni, mint egyfajta kilátóra. Szintén most kerül először bemutatásra egy installáció, ami az autóipar városait, azok kulturális intézményeit – kulturház, mozi, múzeum – és vízuális identitását mutatja be egy ugyancsak plasztikai megközelítésból eredő display strukturán keresztül.
Ugyancsak kevéssé ismert projektem Magyarországon a német nyelvű, „dérive” című városkutatási folyóirat, amelyet 2000 óta közösen szerkesztek építészekkel, szociológusokkal, filozófokusokkal, várostervezőkkel. Évente négyszer jelenik meg, és olyan jelenségeket kutat, mint például a félelem, a branding, a városfelújítás, vagy a public art. Egyrészt a várost kutatjuk e témákon keresztül, másrészt ezen témákat kutatjuk a város példáján, ahol a politikai és társdalmi fejlemények mindig koncentrált formában jelennek meg.
http://www.ligetgaleria.c3.hu/296.html
http://www.youtube.com/watch?v=0BH0HbBpe7M
http://www.derive.at
http://www.biennale07.hu
