VT HÍRADÓ / crosstalk 2011

rendszeresen fotózni srácaink születése után, illetve az általam vezetett galéria indulásakor kezdtem. Galériásként az ember lelkesen dokumentál: fontosabb rendezvényeinkről, projektjeinkről nem csak fotókat csináltam, de 2-3 példányos fotó-, és/vagy fénymásolt könyveket/füzeteket is:
https://picasaweb.google.com/leee.lozzz/My80s

ennek az lett a vége, h egyre több fotó, s utóbb videókazetta kezdett összegyűlni lakásunkban, meghívók, plakátok remitendái, melyekkel együtt élni, minél több gyűlt össze, annál nehezebb lett. A rendszerváltás pillanatában úgy nézett ki, naobb érdeklődés irányulhat mindarra, amivel foglalkozunk: rendszeresen hívtak bennünket a tévébe, jöttek ki stábok a galériába, s úgy nézett ki, kisebb-naobb kötetekben is ki fogjuk tudni adni a munkánkkal kapcsolatos képeket, szövegeket. A 90-es évek sodik felére azonban az derült ki, h ez csak átmenet volt. 93/94-ben csináltuk a hamburgi epigon-kiállítást: készíteni tudtunk hozzá egy a/5-ös formátumú pici katalógust, ahol bélyegnagyságban reprodukálni tudtuk a bemutatott művek egy részét (fekete-fehérben), s mellettük publikálhattunk néhány katalógus esszét. A megnyitón, ill. a kiállításon fölvett videókból a BBS-ben állítottam össze egy 32 perces tudósítást, amit egyetlen egyszer sikerült nyilvánosan levetíteni, a BBS Toldi Stúdió Mozijának kistermében. 95, 96-ban még mindig készítettünk kisebb könyv méretű kiadványokat, katalógusokat 500-700 pld-ban, melyekből minimális mennyiség került kereskedelmi forgalomba, az összes többi hazai, és külföldi kollegák, archívumok, könyvtárak, gyűjtemények kollekcióiba került.

továbbra is gyűltek az anyagok, amiben a 90-es évek első felétől mindössze annyi változás történt, h onnantól számítógépemen is gyűlni kezdtek a különböző kép-, és szövegfájlok. 2000 környékén már annyi volt, h biztonságosabbnak tűnt mindezt föltolni a netre, mint itthon rakosgatni különböző floppy disc-eken, amelyek - mint kiderült -, elég érzékenyek, hamar tönkremennek.

a Liget Galéria honlapját html rendszerben kezdtem fölépíteni úgy, h eleinte kizárólag szövegekkel dolgoztam, listákkal, leírásokkal, és csak mikor ezzel elkészültem, akkor kezdtem föltölteni hozzájuk képeket is. Akkor úgy gondoltam, nincs értelme reprókat, kiállítási enteriöröket föltenni, ha nem tudok melléjük leírásokat adni, legyen az akár az adott kiállítás megnyitóján elhangzott elmélkedés, vagy a művésszel készített beszélgetés, az adott bemutatóról megjelent recenzió, esszé stb. Mai formáját galériánk honlapja 2002 körül érte el: ez gyakorlatilag egy digitális archívum. Alapja az 1983 májusa óta bemutatott közel négyszáz kiállításunk listája. Mindazon kiállítások, melyekről rendelkezésünkre állnak szöveges-képes dokumentumok, külön html oldalakat kaptak, ami e lista adott címsorára klikkelve nyílik meg.
kiállításaink 85-90%-ról lehet kint jelenleg részletesebb infó, szval mindent összevetve ez egy elég terjedelmes archívummá vált, ahol szinte minden megtalálható, amit galériánk működéséről én magam tudok: külföldön rendezett bemutatóink bevezetői, katalógusesszéi, interjúk, illetve a liget café oldalon oan infók is, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak munkánkhoz:
http://www.ligetgaleria.c3.hu/

első digitális kamerámat 2005-ben vettem, s onnantól kezdtem el fotó-, majd videóblogozni. Fotóblogjaim esetében nem a dokumentálás volt a célom, hanem a képekkel, illetve a hozzájuk csatolt hivatkozásokkal történő kommunikáció, miközben mindennek melléktermékeként ezek naon rendes kis fotódokumentációknak is bizonyulnak. Példaként mutatnám a 1day1photo című projektünkról készített fotónaplómat:
https://picasaweb.google.com/leee.lozzz/1day1photoDiaryBUD2008

a dokumentálás, és a blogozás között azt hiszem az a különbség, h nekem, mint bloggernek naprakésznek kell lennem, azonnal meg kell osztanom az épp aktuális információt, másfelől pedig - s szemben a sajtófotósokkal, a hivatásos dokumentátorokkal -, én nem bújhatok el a képeim, s az általam használt publikációs felület mögé: ha egy sajtófotóról visszaolvasható, bármi infó arról, aki azt fényképezte - belóg a keze, látszik a lába, az árnyéka, netán kiderül, h a képein látható személyek közül kiket tart szimpatikusnak, kiket nem -, az az ő műfajában selejtnek számít. Úgy vettem észre, a blogoknál épp ellenkezőleg: egy blog hallatlan unalmassá válik, ha nem derül ki belőle, mi az illető érdeklődési területe, s egyáltalán milyen maga a blogger, mert az ő digitális naplóját a bejegyzései közötti koherencia, saját személyisége hitelesíti. Hogy mennyit, ill. hogyan mutat meg személyiségéből az naon különböző lehet: előfordulhat, h vkinek a blogja mélyen betekintést enged a privát-, v akár az intim szférájába is.

amiket én csináltam, azokról számomra is menet közben derült ki, h kulturális blogok: mikor elkezdtem, nem volt előzetes elképzelésem róla, milyen képeket szeretnék megosztani, mindössze azt érzékeltem, h a kezemben lévő digit kamera más, mint az analóg, de aztán naon hamar rá kellett jönnöm, h én ezzel is, azzal is, leginkább portrékat szeretek készíteni, és sokkal kevésbé városfotókat, tájképeket. Minthogy azonban a blog epikus műfaj, e portrék nem a szó klasszikus értelmében vett portrék, hanem olyanok, amelyek többé-kevésbé körülírják az adott környezetet, kontextust is, egy kiállításmegnyitó esetén nem csak a művészt, a közönségét, de magukat a műveket is, netán azt a folyamatot, ahogy a kiállítás fölépült. Ugyancsak menet közben jöttem rá, mekkora hírértéke van annak, ha a 2-3 nap múlva nyíló kiállításunk fölépülésének fázisairól teszek föl a netre képeket. Egyesek félteni is kezdtek attól, ha már napokkal a megnyitó előtt bemutatok részleteket a megnyitás előtt álló kiállításról, kevesebben fognak eljönni. Nem lehetett előre tudni, de hosszabb távon inkább az ellenkezője történt, miközben vszleg lehettek oanok is, akik az adott fotókat látva dönthették el, ez őket nem érdekli. Más esetekben a képek, s a mellettük szereplő hivatkozások érdeklődést generáltak. Ami a galéria látogatottsági adatait illeti, azok nem csökkentek, és talán kiegyenlítettebbé váltak.

a videó később jött, h mikortól, és miért, az benne van alábbi, 10 perces videómban, amit a Crosstalk 2011 felkérésére készítettem:



az elmúlt években készített közel 200 videómról nem könnyű 10 percben áttekintést adni, hisz vannak köztük 30-40, meg 2-5-10 perces darabok is, de ezek is kulturális videók, s többé-kevésbé ugyanaz érvényes rájuk, amit fotóblogjaimról írtam. Itt is fontos számomra, h e filmek, bármilyen hosszúak is, lehetőleg 24 órán belül kikerüljenek a netre, mert ami tegnap este történt, az még a jelenhez tartozik, s jóval naobb a hírértéke, mint annak, ami fél éve, éve, esetleg évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Most, h az utóbbi hónapokban archív videóanyagainkat is bedigitalizáltuk, melyeket ugyanoan metodikával próbálok megszerkeszteni, mint aktuális anyagainkat, teljesen egyértelmű, h az esetek többségében ezeknek jóval szerényebb a nézettségük, mint a friss dolgoknak. Kivételek itt is előfordulnak, de ritkábban.

műfajukat tekintve ezek a filmek is portrék, esetleg kettős portrék, csoportképek, melyeken az illető, ill. az illetők beszélnek, beszélgetnek. S mivel többnyire kortárs művészetről, kortárs kultúráról van szó, ezek oan tudósítások, melyekről nem kerülnek be anyagok se a közszolgálati-, se a kereskedelmi csatornák programjaiba, méghozzá feltehetőleg abból a megfontolásból, h ezen ügyeknek naon minimális a közönségük. Kár, h nem teszik hozzá: nálunk. Mert akkor látszana, h ez mégiscsak probléma: ha ugyanis egy országnak nincs kortárs kultúrája, vagy csak nem nagyon kiterjedt városi közegekben, az annyit jelent, h az adott ország polgárai nem élnek a jelenben, nem kortársai annak a világnak, amiben élnek. Márpedig, ha vki nincs jelen, az az aktuális problémákat sem érzékeli: hogy is lenne hát képes hozzászólni e témákhoz, pláne megoldani őket? Más szóval a civil szféra társadalmi aktivitása többé-kevésbé u.oan maradt, mint a rendszerváltást megelőző években, s úgy tűnik se a politika, se a média nem érti, h ez alapvetően kulturális kérdés. A kultúrát korábban politikusok próbálták meg irányítani, manapság - miközben az ő ambícióik se múltak el teljesen - gazdasági szereplők is megjelentek, akik e területen üzleti, befektetési lehetőségeket látnak. Ez önmagában nem lenne probléma, ha mértékkel, intelligenciával, közép-, és hosszútávú stratégiával is rendelkeznének. Ilyen értelemben az, amit ma csinálok, csak látszólag áll távol attól, amikor a 80-as évek közepén a Hejettes Szomlyazók Világnézettségi Magazinjának számait gyártottuk. Az paródia volt, folyamatos dekonstruálása egy deklaráltan 19. századi elveken és eszméken alapuló (marxizmus, ateizmus, materializmus, realizmus stb) művészeti, és kultúrális közéletnek. Attól azonban még nem távolodtunk el annyira, h megérkezzünk a jelenbe: munkám célja tehát nem az, h a késő utódok számára próbáljam meg archiválni azt, amit csinálunk, hanem a kortársaimmal történő kommunikáció.

ezért az általam készített videók sosem nyers dokumentumok, hanem minden esetben szerkesztett - rövidített, tömörített - anyagok. Többségük alapja a közben hallható szöveg, miközben természetesen igyekszem hozzájuk a tőlem telhető legizgalmasabb képanyagot társítani. Mikor elkezdtem, nagy ambícióm volt, h minél többet megmutassak azokból a kortárs zenékből, amelyek ugyancsak hiányoznak a hazai médiák kínálatából. De aztán rövid úton kiderült, behatároltak lehetőségeim, ugyanis énekelt zenét beszéd, v beszélgetés alá nem tehetek, ahogy naon ritmusos, erőteljesebben dramatizált darabokat se... Ezzel együtt mindig próbálom megkeresni az adott témához legjobban illő dolgokat, s szívesen tudósítok koncertekről is.

CROSSTALK 2011 / megnyitó

CROSSTALK VIDEO ART FESTIVAL 2011 / megnyitó by ligetgallery

alább a CROSSTALK megnyitóján elhangzott szövegem hosszabb változata: ott kíméltem közönségünket, nem szerettem volna visszaélni türelmükkel.

hölgyeim, és uraim,

azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, hogy vajon hány olyan ember élhet jelenleg Magyarországon, aki tájékozott a kortárs kultúrában, és azon belül, a kortárs művészetek terén? Mennyivel lehet nagyobb ez a szám annál, mint amennyien hivatásszerűen dolgozunk e területeken?

néhány éve a minisztérium készíttetett egy felmérést, amiből az derült ki, hogy a hazai felnőtt lakosság által legismertebb magyar képzőművész a XXI. század elején sem más, mint Munkácsy Mihály - ami azért meghökkentő, mert feltehetően ugyanez az eredmény jött volna ki, ha e vizsgálatot 1950-ben, vagy 1930-ban végzik -, és mert az ismert nevek közt nem szerepeltek kortársak, illetve Vasarely-t, és Szász Endrét leszámítva olyan képzőművészek, akik életműveiket az elmúlt 50-60-80 évben alkották meg, ahogy olyan nevek sem, akiket a külföld tart jelentős XX.századi magyar, vagy magyar származású alkotóknak (csak zárójelben tenném hozzá, külföldi kollegáimmal beszélgetve az elmúlt három évtizedben egyszer se került szóba Vasarely, ahogy természetesen Szász Endre neve sem, jóllehet már kettőjük életművének szakmai megítélése között is óriási a különbség: vagyis úgy tűnik, a hazai közoktatás az elmúlt évtizedekben addig a szintig sem volt képes eljuttatni a diákokat, hogy el tudják dönteni, mi tartozik a művészet tárgykörébe, és mi nem).

Ebből tehát azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a magyarországi képzőművészet fénykora a 19.század második felére, ill. a 20. század legelejére esett, miközben ez az időszak művészettörténeti szempontból csupán a modern magyarországi művészet kezdete. Ekkor, ill. ezt követően jöttek létre az olyan alapintézmények, mint a Magyar Képzőművészeti Akadémia, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum.

Munkácsy, és vele Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Liszt, Erkel, tehát a hazai köztudat számára nem azért ismertebb, mint Kurtág György, Pilinszky, Ottlik, Schaár Erzsébet, Erdély Miklós, Bódy Gábor - és hosszan folytathatnám - mert a 19. század 60-as, 70-es, 80-as, vagy 90-es évei fényesebb fejezetei hazai művészetünknek, mint a 20. századból ugyanezen évtizedek, hanem mert az általunk ma is használt nemzeti mitológiákat végig a 20. század során jobbára a 19. századra alapoztuk: és a 19. századi alkotóinknak emeltünk szobrokat, róluk neveztünk el utcákat, közintézményeket, róluk készítettünk életrajzi filmeket, s nem utolsó sorban az ő műveiket idézzük nemzeti ünnepeinken, ennek megfelelően jóval nagyobb teret, figyelmet szentelünk nekik tankönyveinkben, médiáinkban, mint bármi másnak, ami később történt.

természetesen minden országnak megvannak a maga nemzeti klasszikusai, az osztrákok méltán büszkék Mozartra, Schubertre, Klimtre, Freudra, Rilkére, Hundertwasserre, a bécsi akcionistákra, Valie Exportra, a németek Hegelre, Kantra, Goethére, Hölderlinre, Caspar David Friedrichre, Wagnerre, a Bauhausra, Heinrich Böllre, Joseph Beusra, csakhogy náluk e névsorok nem szakadnak meg a 20.század elején, hanem folytatódnak napjainkig, ahogy az olaszoknál, spanyoloknál, angoloknál, franciáknál is. Mi magyarázza hát, hogy nálunk a huszadik század első felétől nem nő, hanem csökken a nemzeti klasszikusok száma? Ady, Csontváry, Rippl-Rónai, Krúdy, Bartók, és aztán nem tudom, hogy József Attila, vagy Radnóti például nem egyetlen politikai kurzus szerint volt-e kiemelkedő, vagy hogy Kassák miért nem volt az, egyetlen politikai berendezkedés számára se? Szükséges lenne-e a politika, a média, az oktatás, és a művészeti intézményrendszer széleskörű együttműködésére ahhoz, hogy az osztrákokhoz, németekhez, spanyolokhoz, angolokhoz, franciákhoz hasonlóan mi se 50-60-80 éves késéssel, hanem folyamatosan tudjuk bővíteni nemzeti klasszikusaink sorát?

jó-jó, gondolhatják Önök, de mi köze mindennek egy kortárs videóművészeti fesztiválhoz, melynek idén a mozgóképes dokumentáció kérdésköre áll a fókuszában? Nos, amennyire tudom, Magyarország nemzetközi viszonylatban is igen jelentős fotós-, és filmes hagyományokkal rendelkezik, szerintem olyannyira, hogy már-már a legnagyobb filmes-fotós nemzetek közé tartozóknak vélhetjük magunkat, német, olasz, francia, angol, svéd, cseh, lengyel, orosz, amerikai alkotók között. Kérdés, hogy a hazai közvélemény erről mit és mennyit tud, bár a Ludwig Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, és a Műcsarnok sokat tett ezért az elmúlt években. És ahogy e fesztivál programját nézem, itt is igen sok kiváló magyar, és Magyarországon élő alkotó képvisel bennünket, akiknek munkáira érdemes odafigyelnünk. Beöthy Balázs, Komoróczky Tamás, Koronczi Endre, Allan Siegel, Sugár János, számomra ők valamennyien nagy nevek, akik évek, évtizedek óta kiemelkedő dolgokat alkotnak - s engem személy szerint külön büszkeséggel tölt el, hogy ők valamennyien az általam vezetett galéria kiállítói voltak az elmúlt évtizedekben, miközben számos más jelentős hazai videóművész lenne melléjük állítható, ahogy legifjabb alkotóink közül is sokan, akik most néhányan e fesztiválprogramban is szerepelnek. Ugyanilyen izgalommal várom külföldi kollegáink műveit, remélve, hogy itt és most hosszabb távú munkakapcsolatok, együttműködések jöhetnek létre, hisz az ilyesféle rendezvények egyik lehetséges eredménye kétségkívül ez, miközben természetesen az is nagyon fontos, hogy hány, eddig Magyarországon nem látott mű kerül bemutatásra, mennyire lesznek izgalmasak, inspirálóak a tervezett pódiumbeszélgetések, és végül miként alakul a fesztivál programjainak látogatottsága?

a magam tapasztalatai sose mutattak szignifikáns összefüggést a nézőszám, és az adott kulturális produkció értéke, minősége, jelentősége között, ami szerintem a kortárs művészet területén teljesen érthető, hisz minden, amivel foglalkozunk, az még képlékeny, alakulófélben lévő állapotot mutat, ahol a művek, a produkciók, maguk is éppúgy változhatnak, mint szakmai értékelésük, és természetesen nézettségük, ismertségük is. Azt viszont fontosnak tartom, hogy abban a társadalomban, amelyben élünk, egyre nagyobb szerephez jusson a kortárs kultúra, s ezen belül a modern, és kortárs művészet, mivel egy olyan társadalom, ahol az emberek intelligensek, tájékozottak, képesek megfogalmazni, és kimondani a maguk problémáit, egyedül ott nyílhat esély arra, hogy az egymás közötti konfliktusaikat képesek legyenek gyorsan, és hatékonyan, kényszer és erőszak nélkül megoldani. Ilyen értelemben az általunk alkotott kultúra nem csupán személyes identitásunkat képzi, de a bennünket összetartó társadalmi kohéziót is ez hozza létre. Ha ezt kellő hatékonysággal teszi, úgy jó lesz a közérzetünk, hisz bízhatunk egymásban, s abban, hogy képesek vagyunk fölvetni, és megbeszélni, majd korrigálni esetleges hibáinkat, tévedéseinket. A kultúra, és azon belül a művészet tehát nem luxus, nem fényűzés, és főleg nem - mint azt talán még ma is sokan gondolják - kikapcsolódás, szórakozás, vagy szórakoztatás, hanem mindennek épp ellenkezője: bekapcsolódás, figyelem, tanulás, gondolkodás, s mint ilyen, létezésünk módja, és minősége.

az idei fesztivál megszervezéséért külön köszönet illeti Allan Siegel, Eike, Sugár János, és Német Szilvi kurátorokat, hisz ez most a fesztiválalapító, Török Adrien kolleganőnk megbetegedése miatt, az ő munkájuk nélkül nem jöhetett volna létre. Ez már önmagában is a Crosstalk jelentőségét mutatja, amit tavaly decemberben az is megerősített, hogy a fesztivál Katalizátor díjat kapott a tranzit.hu-tól, méghozzá elsőként, e nem sokkal korábban alapított díj történetében. Mindez azt bizonyítja, hogy a budapesti kortárs művészeti szcéna fontosnak tartja a fesztivált, mivel nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy Magyarország számottevő filmes-, és videós hagyományokkal rendelkezik, tehát van mire építeni, másfelől pedig, hogy az elmúlt években e műfaj új lendületet kapott a web2-es videómegosztó helyek megjelenésével, az internetes hálózati kommunikáció, és a digitális kamerák térhódításával. Akadnak, akik ezt szkeptikusan fogadják, de szerintem lehetetlen nem örülni annak, hogy a mozgókép készítés, és – randa szóval – a mozgókép fogyasztás ma sokkal többek számára elérhető foglalatosság, mint bármikor korábban, és ezáltal a mozi egyre távolabb kerül attól, hogy hatalmi és gazdasági csoportok monopóliuma maradhasson.

e gondolatokkal szeretném figyelmükbe ajánlani az idei fesztivál filmjeit, előadásait, beszélgetéseit,
köszönöm figyelmüket!