Mikor 1987-ben a BBS bemutatta Sugár János Perzsa séta című filmjét, nem szerettem. Bő tíz évvel később rá kellett jönnöm, senki sem örökítette meg nála pontosabban a 80-as évek Budapestjét. Egy újabb évtized múlva arra is rájöttem, egyre kevésbé szeretem Budapestet. Klassz város lehetett ez a huszadik század elején, amiből még a 60/70-es években is sokmindent lehetett látni. Nem mondom, hogy ahhoz képest később már semmit sem sikerült hozzátenni, vagy hogy akkor az tökéletes volt. De a mai városkép, egy-két részletétől eltekintve rettenetes: oda nem illő színek, gagyi kirakatok, idétlen épületek, részlegesen rendbehozott homlokzatok, ostoba köztéri emlékművek, lestrapált, elhanyagolt emberek, hadd ne folytassam.
Lábass Endre nyilván ugyanígy látja, de az ő önvédelmi stratégiája azon alapul, hogy évtizedek óta keresi e város minden olyan szegletét, ami még a közel- és félmúltjából föltárható, s amelyen át a jelene értelmezhető. Hálátlan szerep, mert aki ide születik, az anyatejjel szívja magába a város önmagáról gyártott hazugságait. Lábass közönsége azonban nem csupán az ő ehhez képest speciális érdeklődése miatt szűk, hanem a hazai művészeti élet szakmai sovinizmusai miatt is: festőként végzett, de nemcsak fest, hanem fotókat is készít, színházazik az általa létrehozott Házszínházzal, s ír is. 1987 óta nyolc kötete jelent meg, a legújabb, Felnőttláncfű címen, épp néhány hete. Az irodalmárok nem tartják írónak, ami abból a szempontból érthető, hogy köteteit nehéz lenne bármely kanonizált irodalmi műfajba besorolni: széppróza, de nem napló, nem esszé, s nem is szociográfia. A képzőművészeti köztudat ugyanakkor inkább írónak tartja, mondván alig fest, ritkán állít ki, a fotósok szerint inkább várostörténész, s a Házszínház-at sem a 80/90-es évek pesti akció- vagy performance-művészetének részeként tartják számon.
Tény és való, Lábasst nem ragadták magukkal az elmúlt évtizedek festészeti bumm-jai. Festményeihez való viszonyát, ő maga definiálta, mikor 1998-ban a Liget Galériában, Datura című kiállításán egymásnak és a falnak támasztva mutatta be képeit. Nem kétséges, e viszony szkeptikus: de, ki vette észre, hogy műfaját tekinve e kiállítás nem is festészeti bemutató, hanem installáció volt, ahol ő a Beuys féle rakat/lerakat plasztikai alakzatait használta? 2000-ben a Milleniumi fatáska, majd 2002-ben A madárfészekárus című kiállításai ugyancsak installációk voltak.
Kérdés, miként függenek össze e különböző műfajokban alkotott művei? Nos, Lábass legkitüntetettebb érdeklődési területe a csavargás. Kinőve a kamaszkorból ez bővült antikváriumozással (szisztematikus olvasással), kocsmázásokkal, ismeretlenekkel való beszélgetésekkel, melyekről sebtében feljegyzéseket készített, illetve ezzel párhuzamosan kezdte fotózni a város kevesek által ismert szögleteit. E kétféle tevékenység, a helyszínkeresés és a történettalálás vált a Házszínház alkalmi előadásainak alapjává. A Házszínház ugyanis performansz-, illetve projekt színház, ami a maga fennállásának bő két évtizede alatt minden alkalommal egyedi helyszíneken mutatott be egyszeri, részben vázlatos forgatókönyveken, részben improvizációkon alapuló eseményeket.
Házszínház: Beer Bazár by ligetgallery
Lábass csavargásainak elmélyülését jelentette a városi lomtalanításokból kigyűjtött lekülönfélébb információk – régi fotók, levelezések, egyéb iratok – tanulmányozása, s beépítése a városról szerzett ismeretei közé. Ő mindig is a város privát történelmével foglalkozott, részben, mint a Horus Archívumot létrehozó Kardos Sándor, vagy a Privát Magyarország címen régi amatőrfilmeket újrahasznosító Forgács Péter. Lábass e leleteit használta a Házszínház előadásaiban, a könyveiben (Az Ünnep, 1987; Vándorparadicsom, 2004), de bemutatta az imént említett Milleniumi fatáska című kiállítása keretében is. Idővel e három terület, a színház/performance, a könyv, és a kiállítás/installáció vált fontossá számára, melyekhez képest a festészet és a fotográfia ma már talán csak kiegészítő szerepet tölt be nála.
Látszólag külön szál a 2002-es, A madárfészekárus című kötete, ami csalódást okozhatott azoknak, akik brit irodalomtörténetet vártak tőle. A madárfészekárus olvasónapló, ahol a szerző a 17-18-19 század világába vezet be bennünket. Nem mondom, hogy az általa részletezett szerzők művei, azok irodalmi, filozófiai, szellemtörténeti összefüggései kevéssé érdekelték, mint a sorsuk, szenvedélyeik, s az a számunkra régi, olykor a miénkhez mégis meghökkentően hasonló világ, amelyben éltek. A madárfészekárus-sal nem Lábass érdeklődése változott meg, csupán az idő és a színhely. Kiállítási verziójában krétával telerajzolt táblákkal egészítette ki a kötetben olvashatókat. Számomra legemlékezetesebb, egy a korabeli londoni koldus-térképet reprodukáló táblarajza volt, ami azt ábrázolta, mely házakban laknak könyörületes emberek, hol kell figyelni harapós kutyákra, hova lehet behúzódni eső elől, és így tovább. Privát-történelem? Igen, de amennyiben az elmúlt években fölvirágzott blogkultúrákat nézzük, s azok kulturális előképeit keressük, mégiscsak el kell gondolkodnunk: az internet a világ egyes tájain már most átvette a napilapok és a televízió domináns szerepét, s nem kétséges, belátható időn belül át fogja írni vizuális és irodalmi nyelvünket is. Szóval könnyen lehet, hogy Lábass életműve e kontextusban egyik pillanatról a másikra fölértékelődik, miközben sokminden egyebet szép csendben elfelejtünk majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése