2008 június 2 augusztus 20 között a Fiatal Képzőművészek Stúdiója annyi egyestés kiállítással ünnepli ötvenedik szülinapját, ahány éves. Van mit ünnepelniük, mert az FKSE, melynek jelenleg 375 tagja van, alighanem az egyik legtekintélyesebb múlttal rendelkező egyesületté vált az elmúlt fél évszázad alatt. A KÚT (Képzőművészek Új Társasága, melynek tagja volt Rippl-Rónai, Egry József, Kernstok Károly, Berény Róbert, Ámos Imre stb) csak 25 évig működött, s a velük párhuzamos Szinyei Merse Társaság sem élhette meg fennállásának 30 évfordulóját. 1949-ben mindkét szervezetet fölszámolta a korabeli kulturpolitika. A Stúdió, mely korábban a Művészeti Alap felügyelete alá tartozott, a rendszerváltás óta önálló, egyesületi formában működik, de továbbra is a 35 éven aluli képzőművészek számára biztosítja a pályakezdés során oly fontos első kiállítási-, műtermi-, illetve ösztöndíjlehetőségeket, szervezi külföldi kiállításcseréiket, projektjeiket.
A Stúdió nem annyira érdekvédelmi, mint inkább szakmai szervezet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy művészeti életünkben, majd mindenütt volt stúdiósokat látunk, a Képzőművészeti Egyetem jelenlegi tanári karában éppúgy, mint az utóbbi évtizedek Kossuth- és Munkácsy-díjasai, a Velencei Biennálék, Manifesták, más rangos nemzetközi művészeti rendezvények hazai résztvevői közt. Így az idei 7. Manifestán Erhardt Miklóst és a Kis Varsót. Utóbbi az 50. Velencei Biennálén is sikerrel szerepelt. De kiállított ott KisPál Szabolcs, Lakner Antal, El-Hassan Róza, Benczúr Emese, Bukta Imre, Samu Géza, Fehér László is, vagy az az Andreas Fogarasi, aki tavaly elnyerte számunkra, először a Biennálé évszázados történetében, annak Arany Oroszlán díját. Sugár János ugyancsak Stúdió tag volt, mikor 1992-ben bemutatta műveit a 9. Kasseli Documenta, s a nemrég elhúnyt El Kazovszkij, mikor 1989-ben a new yorki Artists' Space-ben szerepelt. Sorolhatnám a neveket, stúdiósok voltak a legendás A.E. Bizottság együttes képzőművész tagjai, és olyan kíváló művészeink, mint Méhes Lóránt, Károlyi Zsigmond, Birkás Ákos, Somogyi Győző, Galántai György, Maurer Dóra, vagy a MKE rektorai, Szabados Árpád, König Frigyes, a MNLE rektora Kopek Gábor, az AICA Magyar Tagozatának elnöke Bán András, a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója, Bencsik Barnabás. Nem mellesleg Bencsik Barna nevéhez fűződik annak az egy estés kiállításokból álló Gallery by Night-nak a létrehozása, ami a Stúdió 50 elődjének számít, s amit 1991 óta oly nagy sikerrel rendez meg évről-évre az FKSE.
Számomra külön öröm, hogy a Súdiónak egyre több külföldi tagja van, mert ez jól jelzi, lassan kilábalunk abból a nemzeti elszigeteltségből, ami a többi szovjetizált országhoz hasonlóan a mi kulturális életünket is jellemezte. Ez egy emancipációs folyamat, melynek messze nem tartunk a végén, de ha belegondolok, hogy a 80-as évek közepén még kortárs művészeti múzeumunk sem volt, úgy e tények mégiscsak bizakodással tölthetnek el bennünket. Amit kultúra-politikusainknak, mecénásainknak, szponzorainknak látniuk kell, az mindenek előtt az, hogy csak akkor leszünk képesek nemzetközileg is elismertetni az általunk megtermelt kulturális értékeket, ha mi magunk is megbecsüljük őket. Ennek alapfeltétele a megfelelő intézményrendszer, melynek hiányában ismét megtörténhet, hogy egy Csontváry, Vajda Lajos, Erdély Miklós jelentőségű életműre nem figyelünk föl időben. Ezeket visszamenőleg nem igazán lehet kellő hangsúllyal beírni az egyetemes művészettörténetbe. És megfordítva, ha szellemi elitünket elüldözzük, ne csodálkozzunk, ha a világ nem a mi kultúrális teljesítményünkként fogja számon tartani műveiket. Hogy ez ma is probléma, azt mutatja az ellentmondás, hogy miközben a hazai köztudat Munkácsyt tartja a legjelentékenyebb hazai képzőművésznek, addig a világ Moholy-Nagy, André Kertész, Brassai neveit emlegeti, jó esetben, mint magyar származásu alkotókét. Hál’ istennek az FKSE elmúlt másfél, két évtizedének valósága egyre inkább az, hogy fiataljaink magától értetődő természetességgel töltenek hosszabb-rövidebb időt a világ legkülönbözőbb nagyvárosaiban, ahogy nálunk is egyre kevésbé ritka, ha egy külföldi művész nálunk dolgozik. A Stúdió 50 e jelenségre most a Brooklynban élő Hangay Enikő, s a bécsi Andreas Fogarasi bemutatóival utalt. A lényeg továbbra is az, hogy a hazai szcéna nemcsak azáltal válik integráns részévé a nemzetközi kultúrának, ha a múzeumainkba nagy nemzetközi sztárokat hív, bár ezekre is szükség van. Hanem, ha szorgalmasan ápoljuk mindazon fiatal hajtásokat, melyekből 10-20 év múlva a bécsitől, berlinitől, prágaitól, varsóitól különböző, de nemzetközileg is jelentős, helyi produkciók születhetnek. Ami ma a Stúdióban zajlik, az ugyanis a legeleje annak a folyamatnak, amiből 20-30 év múlva bekerül majd valami a tankönyveinkbe, mint e korszak magyarországi művészete.
http://studio.c3.hu/studio_magyar/50.html
http://www.photoblog.com/studio/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése