a képblogokról

az ikon napra én nem előadással készültem, hanem egy bemutatóval, ahova kigyűjtöttem az általam használt blog aznapi bejegyzésébe mindazon linkeket, melyekről azt gondoltam, hogy egy beszélgetés során hivatkozhatok rájuk, vagy mutathatok belőlük valamit.

azt hiszem azzal kellene kezdenem, hogy ma már a legtöbb szöveges blogba lehet képeket is föltölteni, és megfordítva, a fotóblogokba is szövegeket. A dolog másik oldala, hogy bár a fotóblogokat még ma is sokan fotóblogokként használják, s például nem élnek azokkal a lehetőségekkel, hogy fényképeikhez szöveges kommentárokat, címkéket illesszenek, ezen túlmenően is azt hiszem, helyesebb lenne a fotóblog elnevezés helyett a képblog kifejezést használni, tudniillik bármely web2-es fotókat megosztó webhelyre – amilyen a www.flickr.com vagy a http://picasaweb.google.com/ vagy a http://www.photoblog.com vagy a http://indafoto.hu/ - nemcsak fotókat, de rajzokat is föl lehet tölteni, s akad aki így is blogol:
http://www.photoblog.com/anjan/
magyarán, bármely fotóblogra festmények, grafikák, kollázsok, montázsok repróit, s egyáltalán bármilyen szkennelt, vagy print screen paranccsal a webről levett képeket is föl lehet küldeni, amit ezek után értelemszerűen állóképblogoknak kellene neveznünk, szemben a szöveges, vagy mozgóképes felületekkel (mint pl a http://indavideo.hu/ vagy a http://www.youtube.com stb). Megjegyzem a legtöbb, eredetileg szöveges bloghelyen ma már álló- és mozgóképes feltöltések-hivatkozások egyaránt lehetségesek, úgyhogy minden bizonnyal olyan jövő felé haladunk, ahol az álló- és mozgóképes, ill. audio- és szöveges közlések feltöltése egyaránt lehetséges, s így személyes döntés kérdése, hogy e lehetőségeken belül az adott blogger (mikor) mit favorizál?
nos, ami engem illet, én fotókkal kezdtem, mert lenyűgözött az a rengeteg változás és újdonság, amit ezen a területen 2005-től fiatal japán kollegináktól - akik már akkor web-fotográfusoknak nevezték magukat! - láttam. Szoktam is mondani, az én mestereim - a fotoblogger mesterségben - két japán művésznő, Motoki Miyuki és Atsuko Naganuma, akikkel Kínában találkoztam. Ha már ilyen messzire utazom, gondoltam előtte, veszek egy digitális gépet, mert volt már némi tapasztalatom róla, mi a különbség az analóg és a digitális technika között. Részben mindjárt az, hogy az előbbit laboráltatni kell, aztán beszkennelni vagy, hogy régi analóg gépem nagy, ez meg kicsi, ahhoz egy csomó film kell, itt meg egy vacak kis memóriakártyán is több tekercsnyi felvétel fér el, mégha nem is feltétlenül ugyanakkora felbontásban. A nagyobb meglepetés nem is akkor ért, mikor ott találkoztam és beszélgettem velük, hanem miután hazaértem, s az interneten megnéztem az ő képeiket az együtt bejárt helyszínekről:
http://www.motokimiyuki.com/prof/pip.html
http://www.anore24.com/pingyao/index.html#
meg se próbálom szavakba foglalni: ők jól, számomra is élvezetesen, s élményszerűen adták vissza utazásunk történetét, én meg még tkp tök ugyanúgy fotóztam, mintha analóg gép lett volna nálam. Ez olyasmi, amit az ember azonnal meglát, mielőtt elkezdené szétszedni, és megérteni, hogy vajon mi a különbség? Hogy értsem, heti rendszerességgel kezdtem ránézni honlapjaikra:
http://www.motokimiyuki.com
http://www.anore24.com
Motoki egyik első munkája, amit még Pingyaoban mutatott, a Campus című sorozata volt:
http://www.motokimiyuki.com/campus/q1.html
mint utóbb megtudtam, mindkettőjük mestere Norio Kobayashi, aki szintén visz honlapján egy Campus sorozatot, de ő nem a diák, hanem a tanár nézőpontjából:
http://www.artbow.com/english/campus.html
Atsuko érdeklődési területeinek egyike a városi vonat:
http://www.anore24.com/bug/index.html
összehasonlításul egy new yorki blogger, aki ugyanebben a topikban utazott akkoriban:
http://www.travisruse.com/
nem zárom ki, hogy első ránézésre ez utóbbi jobban fog tetszeni valakinek, mint Atsuko munkája, csakhogy: a blog mindig folyamat, folyamatos kommunikáció. Amennyiben tehát Travis esetében az derült ki, hogy 3 év múltán subway-naplóját abbahagyja, míg Atsuko ma is dolgozik rajta, az máris annak megfontolására inthet bennünket, vajon melyikük megközelítése bizonyult nyitottabbnak, flexibilisebbnek? Persze ne higgyjék el, amit mondok, inkább győződjenek meg róla a saját szemükkel! Arra azért mégis fölhívnám figyelmüket, a blog nem a múltról, hanem a jelenről szól!! Következőleg – s szemben egy honlappal – a blogot nem abból tudjuk megítélni, ha most ráklikkelünk, s aztán visszalapozunk benne a múltba, hanem, ha időt szánunk rá, hogy hosszabb-rövidebb ideig kövessük: ahogy egy napilap, tévécsatorna, vagy egy on-line újság esetében sem az a perdöntő, hogy általában milyen szép írások, vagy fényképek szerepelnek benne, hanem – s persze mindamellett, hogy miről szól, s azt hogyan közelíti meg –, például, hogy milyen gyors, mennyire hiteles stb. Az én állításom mindenesetre az, hogy szerintem Travis, aki 2007-ben az év fotóbloggere díjat kapta, akkor már egyre kevesebb új részletet, érdekességet talált az önmaga által választott topikban, s nyilván azért hagyta abba, mert amely irányokban kiterjeszthette volna topikját, az már őt nem érdekelte. Vele szemben Atsuko – de Motoki is – több topikot futtat párhuzamosan, s úgy tűnik e pillanatban valamennyi érdeklődési területükön tudnak újat hozni. Ami arra is rámutat, ami minden blog esetében kulcskérdés, hogy a web-napló olyan folyamat, ahol nem annyira a téma az, ami érdekes, hanem a mögöttük álló blogger személyisége. Ennek csak részben mond ellent, hogy éppen az érdeklődési területeink karakterizálnak bennünket, ugyanis hosszabb távon az általunk másokkal megosztani kívánt képek tematikája változhat, s az életünkkel együtt nyilván változik is. Ha azonban az átalakulás koherens, úgy én, mint felhasználó minden bizonnyal követni fogom az illető érdeklődésének változásait, mert a számomra szimpatikus, érdekes naplóírómnak – úgy tűnik – mégse csupán a témái, mint inkább a személyisége, az élete, a sorsa az, ami érdekel. Vagy talán maga a változás folyamata, miközben aligha tagadhatjuk, hogy ami legelőször felkelti érdeklődésünket, az talán még csakugyan egy-egy téma, amit és ahogy felvet. De, amennyiben folyamatról, s előre nem látható folyamatokról van szó, úgy a naplóíró éppúgy nem tudhatja előre, hogy mi lesz egy-egy általa kezdett topik kimenetele, ahogy mi sem. Ím egy példa:
http://www.motokimiyuki.com/teshio/bb1.html
http://www.motokimiyuki.com/teshio/m1.html
http://www.motokimiyuki.com/teshio/c1.html
http://www.motokimiyuki.com/teshio/7a.html
ez egy megrendítő történet, amit egy évvel ezelőtt a blogger abbahagyott. Nem töltött fel újabb képeket se a farmról, se a néniről – vélhetően a nagymamájáról, aki a napló ezen pontján özvegyen maradt –, miközben e topikot a mai napig nem vette le, de nem is folytatta, miközben újat kezdett:
http://www.motokimiyuki.com/BBB/bbb.html
számomra a blogozás elején kulcsmondatnak bizonyult, amit Lee Lozano mondott – "Ez már az információ korszaka, ahol a legfontosabb munka az emberek közötti információcsere; a műtermi művészetnek nincs többé jövője" –, jóllehet ez a 60/70-es évek fordulóján hangzott el New Yorkban:
http://www.ligetgaleria.c3.hu/tbbfotoblog/strfrt/120.html
s persze gyakran eszembe jut, mennyire élvezhette volna mindezt Warhol, akinek – az a gyanúm – semmit se ért az életművéből az, aki ezt nem érzi. Filmjeit, társasági fotóit, naplóit, az Interview című lap indítását, de akár klasszikus pop szitanyomatait sem, melyek ugyancsak a fotón alapulnak. A fotón, de éppen nem a szép, hanem a szép és/vagy a direkt fotón, amelyeket kilúgozott, fénymásolat minőségűre butított, hogy érzékiségüktől megszabadítva őket emblémákat csináljon belőlük, vagy később már azt se. Vicces, hogy mindebből sokan csak az esztétizálást tanulták meg, s ma már az is annak számít, amit ő az ellenkezőjének szánt. Mert azóta a kommunikáció fölgyorsult, s ez azt jelenti: nem igazán érdekes az, ami elmúlt, vagy legalábbis amennyiben úgy múlt el, hogy nem tanultunk belőle. A tanulás ugyanis felejtés is, vagy – mondjam úgy? – bensővé válás: nem emléxünk arra a konkrét esetre, mert megtanultuk, tudjuk. Vagyis a bensővé válás nem amnézia: épp azért engedhetjük el a múltat, mert feldolgoztuk, s amennyiben a tanulság, a reflex beérett, onnantól el is feledhetjük a premisszáit, hogy annál inkább koncentrálhassunk a jelenre és a jövőre, magyarán az épp előttünk álló, megoldásra váró problémára. Amnézia paradox módon mindig akkor jön létre, mikor a múltat nem tudtuk feldolgozni: bizonyos részeire emléxünk, másokat elfelejtünk, de nem tudunk tovább lépni, nem tudunk az aktuális problémákkal foglalkozni, mert nem jött létre bennünk a múltról tapasztalat.
hogy mi a különbség a honlap, és a blog között, arra az általam ismert legérzékletesebb példa Mia Friedrich, müncheni művésznő honlapja:
http://www.miafriedrichart.com/
és blogja:
http://www.photoblog.com/kyira/2008/02/27/feb-27.html
Mia ezen naplója alig fél évet ölel föl, s aztán egy másik web-oldalon folytatta, ahova én már nem követtem, mert feljegyzései onnantól egyre inkább szövegcentrikussá váltak.