CROSSTALK 2011 / megnyitó

CROSSTALK VIDEO ART FESTIVAL 2011 / megnyitó by ligetgallery

alább a CROSSTALK megnyitóján elhangzott szövegem hosszabb változata: ott kíméltem közönségünket, nem szerettem volna visszaélni türelmükkel.

hölgyeim, és uraim,

azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, hogy vajon hány olyan ember élhet jelenleg Magyarországon, aki tájékozott a kortárs kultúrában, és azon belül, a kortárs művészetek terén? Mennyivel lehet nagyobb ez a szám annál, mint amennyien hivatásszerűen dolgozunk e területeken?

néhány éve a minisztérium készíttetett egy felmérést, amiből az derült ki, hogy a hazai felnőtt lakosság által legismertebb magyar képzőművész a XXI. század elején sem más, mint Munkácsy Mihály - ami azért meghökkentő, mert feltehetően ugyanez az eredmény jött volna ki, ha e vizsgálatot 1950-ben, vagy 1930-ban végzik -, és mert az ismert nevek közt nem szerepeltek kortársak, illetve Vasarely-t, és Szász Endrét leszámítva olyan képzőművészek, akik életműveiket az elmúlt 50-60-80 évben alkották meg, ahogy olyan nevek sem, akiket a külföld tart jelentős XX.századi magyar, vagy magyar származású alkotóknak (csak zárójelben tenném hozzá, külföldi kollegáimmal beszélgetve az elmúlt három évtizedben egyszer se került szóba Vasarely, ahogy természetesen Szász Endre neve sem, jóllehet már kettőjük életművének szakmai megítélése között is óriási a különbség: vagyis úgy tűnik, a hazai közoktatás az elmúlt évtizedekben addig a szintig sem volt képes eljuttatni a diákokat, hogy el tudják dönteni, mi tartozik a művészet tárgykörébe, és mi nem).

Ebből tehát azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a magyarországi képzőművészet fénykora a 19.század második felére, ill. a 20. század legelejére esett, miközben ez az időszak művészettörténeti szempontból csupán a modern magyarországi művészet kezdete. Ekkor, ill. ezt követően jöttek létre az olyan alapintézmények, mint a Magyar Képzőművészeti Akadémia, a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum.

Munkácsy, és vele Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Liszt, Erkel, tehát a hazai köztudat számára nem azért ismertebb, mint Kurtág György, Pilinszky, Ottlik, Schaár Erzsébet, Erdély Miklós, Bódy Gábor - és hosszan folytathatnám - mert a 19. század 60-as, 70-es, 80-as, vagy 90-es évei fényesebb fejezetei hazai művészetünknek, mint a 20. századból ugyanezen évtizedek, hanem mert az általunk ma is használt nemzeti mitológiákat végig a 20. század során jobbára a 19. századra alapoztuk: és a 19. századi alkotóinknak emeltünk szobrokat, róluk neveztünk el utcákat, közintézményeket, róluk készítettünk életrajzi filmeket, s nem utolsó sorban az ő műveiket idézzük nemzeti ünnepeinken, ennek megfelelően jóval nagyobb teret, figyelmet szentelünk nekik tankönyveinkben, médiáinkban, mint bármi másnak, ami később történt.

természetesen minden országnak megvannak a maga nemzeti klasszikusai, az osztrákok méltán büszkék Mozartra, Schubertre, Klimtre, Freudra, Rilkére, Hundertwasserre, a bécsi akcionistákra, Valie Exportra, a németek Hegelre, Kantra, Goethére, Hölderlinre, Caspar David Friedrichre, Wagnerre, a Bauhausra, Heinrich Böllre, Joseph Beusra, csakhogy náluk e névsorok nem szakadnak meg a 20.század elején, hanem folytatódnak napjainkig, ahogy az olaszoknál, spanyoloknál, angoloknál, franciáknál is. Mi magyarázza hát, hogy nálunk a huszadik század első felétől nem nő, hanem csökken a nemzeti klasszikusok száma? Ady, Csontváry, Rippl-Rónai, Krúdy, Bartók, és aztán nem tudom, hogy József Attila, vagy Radnóti például nem egyetlen politikai kurzus szerint volt-e kiemelkedő, vagy hogy Kassák miért nem volt az, egyetlen politikai berendezkedés számára se? Szükséges lenne-e a politika, a média, az oktatás, és a művészeti intézményrendszer széleskörű együttműködésére ahhoz, hogy az osztrákokhoz, németekhez, spanyolokhoz, angolokhoz, franciákhoz hasonlóan mi se 50-60-80 éves késéssel, hanem folyamatosan tudjuk bővíteni nemzeti klasszikusaink sorát?

jó-jó, gondolhatják Önök, de mi köze mindennek egy kortárs videóművészeti fesztiválhoz, melynek idén a mozgóképes dokumentáció kérdésköre áll a fókuszában? Nos, amennyire tudom, Magyarország nemzetközi viszonylatban is igen jelentős fotós-, és filmes hagyományokkal rendelkezik, szerintem olyannyira, hogy már-már a legnagyobb filmes-fotós nemzetek közé tartozóknak vélhetjük magunkat, német, olasz, francia, angol, svéd, cseh, lengyel, orosz, amerikai alkotók között. Kérdés, hogy a hazai közvélemény erről mit és mennyit tud, bár a Ludwig Múzeum, a Magyar Fotográfiai Múzeum, és a Műcsarnok sokat tett ezért az elmúlt években. És ahogy e fesztivál programját nézem, itt is igen sok kiváló magyar, és Magyarországon élő alkotó képvisel bennünket, akiknek munkáira érdemes odafigyelnünk. Beöthy Balázs, Komoróczky Tamás, Koronczi Endre, Allan Siegel, Sugár János, számomra ők valamennyien nagy nevek, akik évek, évtizedek óta kiemelkedő dolgokat alkotnak - s engem személy szerint külön büszkeséggel tölt el, hogy ők valamennyien az általam vezetett galéria kiállítói voltak az elmúlt évtizedekben, miközben számos más jelentős hazai videóművész lenne melléjük állítható, ahogy legifjabb alkotóink közül is sokan, akik most néhányan e fesztiválprogramban is szerepelnek. Ugyanilyen izgalommal várom külföldi kollegáink műveit, remélve, hogy itt és most hosszabb távú munkakapcsolatok, együttműködések jöhetnek létre, hisz az ilyesféle rendezvények egyik lehetséges eredménye kétségkívül ez, miközben természetesen az is nagyon fontos, hogy hány, eddig Magyarországon nem látott mű kerül bemutatásra, mennyire lesznek izgalmasak, inspirálóak a tervezett pódiumbeszélgetések, és végül miként alakul a fesztivál programjainak látogatottsága?

a magam tapasztalatai sose mutattak szignifikáns összefüggést a nézőszám, és az adott kulturális produkció értéke, minősége, jelentősége között, ami szerintem a kortárs művészet területén teljesen érthető, hisz minden, amivel foglalkozunk, az még képlékeny, alakulófélben lévő állapotot mutat, ahol a művek, a produkciók, maguk is éppúgy változhatnak, mint szakmai értékelésük, és természetesen nézettségük, ismertségük is. Azt viszont fontosnak tartom, hogy abban a társadalomban, amelyben élünk, egyre nagyobb szerephez jusson a kortárs kultúra, s ezen belül a modern, és kortárs művészet, mivel egy olyan társadalom, ahol az emberek intelligensek, tájékozottak, képesek megfogalmazni, és kimondani a maguk problémáit, egyedül ott nyílhat esély arra, hogy az egymás közötti konfliktusaikat képesek legyenek gyorsan, és hatékonyan, kényszer és erőszak nélkül megoldani. Ilyen értelemben az általunk alkotott kultúra nem csupán személyes identitásunkat képzi, de a bennünket összetartó társadalmi kohéziót is ez hozza létre. Ha ezt kellő hatékonysággal teszi, úgy jó lesz a közérzetünk, hisz bízhatunk egymásban, s abban, hogy képesek vagyunk fölvetni, és megbeszélni, majd korrigálni esetleges hibáinkat, tévedéseinket. A kultúra, és azon belül a művészet tehát nem luxus, nem fényűzés, és főleg nem - mint azt talán még ma is sokan gondolják - kikapcsolódás, szórakozás, vagy szórakoztatás, hanem mindennek épp ellenkezője: bekapcsolódás, figyelem, tanulás, gondolkodás, s mint ilyen, létezésünk módja, és minősége.

az idei fesztivál megszervezéséért külön köszönet illeti Allan Siegel, Eike, Sugár János, és Német Szilvi kurátorokat, hisz ez most a fesztiválalapító, Török Adrien kolleganőnk megbetegedése miatt, az ő munkájuk nélkül nem jöhetett volna létre. Ez már önmagában is a Crosstalk jelentőségét mutatja, amit tavaly decemberben az is megerősített, hogy a fesztivál Katalizátor díjat kapott a tranzit.hu-tól, méghozzá elsőként, e nem sokkal korábban alapított díj történetében. Mindez azt bizonyítja, hogy a budapesti kortárs művészeti szcéna fontosnak tartja a fesztivált, mivel nyilvánvalóan tudatában van annak, hogy Magyarország számottevő filmes-, és videós hagyományokkal rendelkezik, tehát van mire építeni, másfelől pedig, hogy az elmúlt években e műfaj új lendületet kapott a web2-es videómegosztó helyek megjelenésével, az internetes hálózati kommunikáció, és a digitális kamerák térhódításával. Akadnak, akik ezt szkeptikusan fogadják, de szerintem lehetetlen nem örülni annak, hogy a mozgókép készítés, és – randa szóval – a mozgókép fogyasztás ma sokkal többek számára elérhető foglalatosság, mint bármikor korábban, és ezáltal a mozi egyre távolabb kerül attól, hogy hatalmi és gazdasági csoportok monopóliuma maradhasson.

e gondolatokkal szeretném figyelmükbe ajánlani az idei fesztivál filmjeit, előadásait, beszélgetéseit,
köszönöm figyelmüket!