VT HÍRADÓ / crosstalk 2011

rendszeresen fotózni srácaink születése után, illetve az általam vezetett galéria indulásakor kezdtem. Galériásként az ember lelkesen dokumentál: fontosabb rendezvényeinkről, projektjeinkről nem csak fotókat csináltam, de 2-3 példányos fotó-, és/vagy fénymásolt könyveket/füzeteket is:
https://picasaweb.google.com/leee.lozzz/My80s

ennek az lett a vége, h egyre több fotó, s utóbb videókazetta kezdett összegyűlni lakásunkban, meghívók, plakátok remitendái, melyekkel együtt élni, minél több gyűlt össze, annál nehezebb lett. A rendszerváltás pillanatában úgy nézett ki, naobb érdeklődés irányulhat mindarra, amivel foglalkozunk: rendszeresen hívtak bennünket a tévébe, jöttek ki stábok a galériába, s úgy nézett ki, kisebb-naobb kötetekben is ki fogjuk tudni adni a munkánkkal kapcsolatos képeket, szövegeket. A 90-es évek sodik felére azonban az derült ki, h ez csak átmenet volt. 93/94-ben csináltuk a hamburgi epigon-kiállítást: készíteni tudtunk hozzá egy a/5-ös formátumú pici katalógust, ahol bélyegnagyságban reprodukálni tudtuk a bemutatott művek egy részét (fekete-fehérben), s mellettük publikálhattunk néhány katalógus esszét. A megnyitón, ill. a kiállításon fölvett videókból a BBS-ben állítottam össze egy 32 perces tudósítást, amit egyetlen egyszer sikerült nyilvánosan levetíteni, a BBS Toldi Stúdió Mozijának kistermében. 95, 96-ban még mindig készítettünk kisebb könyv méretű kiadványokat, katalógusokat 500-700 pld-ban, melyekből minimális mennyiség került kereskedelmi forgalomba, az összes többi hazai, és külföldi kollegák, archívumok, könyvtárak, gyűjtemények kollekcióiba került.

továbbra is gyűltek az anyagok, amiben a 90-es évek első felétől mindössze annyi változás történt, h onnantól számítógépemen is gyűlni kezdtek a különböző kép-, és szövegfájlok. 2000 környékén már annyi volt, h biztonságosabbnak tűnt mindezt föltolni a netre, mint itthon rakosgatni különböző floppy disc-eken, amelyek - mint kiderült -, elég érzékenyek, hamar tönkremennek.

a Liget Galéria honlapját html rendszerben kezdtem fölépíteni úgy, h eleinte kizárólag szövegekkel dolgoztam, listákkal, leírásokkal, és csak mikor ezzel elkészültem, akkor kezdtem föltölteni hozzájuk képeket is. Akkor úgy gondoltam, nincs értelme reprókat, kiállítási enteriöröket föltenni, ha nem tudok melléjük leírásokat adni, legyen az akár az adott kiállítás megnyitóján elhangzott elmélkedés, vagy a művésszel készített beszélgetés, az adott bemutatóról megjelent recenzió, esszé stb. Mai formáját galériánk honlapja 2002 körül érte el: ez gyakorlatilag egy digitális archívum. Alapja az 1983 májusa óta bemutatott közel négyszáz kiállításunk listája. Mindazon kiállítások, melyekről rendelkezésünkre állnak szöveges-képes dokumentumok, külön html oldalakat kaptak, ami e lista adott címsorára klikkelve nyílik meg.
kiállításaink 85-90%-ról lehet kint jelenleg részletesebb infó, szval mindent összevetve ez egy elég terjedelmes archívummá vált, ahol szinte minden megtalálható, amit galériánk működéséről én magam tudok: külföldön rendezett bemutatóink bevezetői, katalógusesszéi, interjúk, illetve a liget café oldalon oan infók is, amelyek nem közvetlenül kapcsolódnak munkánkhoz:
http://www.ligetgaleria.c3.hu/

első digitális kamerámat 2005-ben vettem, s onnantól kezdtem el fotó-, majd videóblogozni. Fotóblogjaim esetében nem a dokumentálás volt a célom, hanem a képekkel, illetve a hozzájuk csatolt hivatkozásokkal történő kommunikáció, miközben mindennek melléktermékeként ezek naon rendes kis fotódokumentációknak is bizonyulnak. Példaként mutatnám a 1day1photo című projektünkról készített fotónaplómat:
https://picasaweb.google.com/leee.lozzz/1day1photoDiaryBUD2008

a dokumentálás, és a blogozás között azt hiszem az a különbség, h nekem, mint bloggernek naprakésznek kell lennem, azonnal meg kell osztanom az épp aktuális információt, másfelől pedig - s szemben a sajtófotósokkal, a hivatásos dokumentátorokkal -, én nem bújhatok el a képeim, s az általam használt publikációs felület mögé: ha egy sajtófotóról visszaolvasható, bármi infó arról, aki azt fényképezte - belóg a keze, látszik a lába, az árnyéka, netán kiderül, h a képein látható személyek közül kiket tart szimpatikusnak, kiket nem -, az az ő műfajában selejtnek számít. Úgy vettem észre, a blogoknál épp ellenkezőleg: egy blog hallatlan unalmassá válik, ha nem derül ki belőle, mi az illető érdeklődési területe, s egyáltalán milyen maga a blogger, mert az ő digitális naplóját a bejegyzései közötti koherencia, saját személyisége hitelesíti. Hogy mennyit, ill. hogyan mutat meg személyiségéből az naon különböző lehet: előfordulhat, h vkinek a blogja mélyen betekintést enged a privát-, v akár az intim szférájába is.

amiket én csináltam, azokról számomra is menet közben derült ki, h kulturális blogok: mikor elkezdtem, nem volt előzetes elképzelésem róla, milyen képeket szeretnék megosztani, mindössze azt érzékeltem, h a kezemben lévő digit kamera más, mint az analóg, de aztán naon hamar rá kellett jönnöm, h én ezzel is, azzal is, leginkább portrékat szeretek készíteni, és sokkal kevésbé városfotókat, tájképeket. Minthogy azonban a blog epikus műfaj, e portrék nem a szó klasszikus értelmében vett portrék, hanem olyanok, amelyek többé-kevésbé körülírják az adott környezetet, kontextust is, egy kiállításmegnyitó esetén nem csak a művészt, a közönségét, de magukat a műveket is, netán azt a folyamatot, ahogy a kiállítás fölépült. Ugyancsak menet közben jöttem rá, mekkora hírértéke van annak, ha a 2-3 nap múlva nyíló kiállításunk fölépülésének fázisairól teszek föl a netre képeket. Egyesek félteni is kezdtek attól, ha már napokkal a megnyitó előtt bemutatok részleteket a megnyitás előtt álló kiállításról, kevesebben fognak eljönni. Nem lehetett előre tudni, de hosszabb távon inkább az ellenkezője történt, miközben vszleg lehettek oanok is, akik az adott fotókat látva dönthették el, ez őket nem érdekli. Más esetekben a képek, s a mellettük szereplő hivatkozások érdeklődést generáltak. Ami a galéria látogatottsági adatait illeti, azok nem csökkentek, és talán kiegyenlítettebbé váltak.

a videó később jött, h mikortól, és miért, az benne van alábbi, 10 perces videómban, amit a Crosstalk 2011 felkérésére készítettem:



az elmúlt években készített közel 200 videómról nem könnyű 10 percben áttekintést adni, hisz vannak köztük 30-40, meg 2-5-10 perces darabok is, de ezek is kulturális videók, s többé-kevésbé ugyanaz érvényes rájuk, amit fotóblogjaimról írtam. Itt is fontos számomra, h e filmek, bármilyen hosszúak is, lehetőleg 24 órán belül kikerüljenek a netre, mert ami tegnap este történt, az még a jelenhez tartozik, s jóval naobb a hírértéke, mint annak, ami fél éve, éve, esetleg évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Most, h az utóbbi hónapokban archív videóanyagainkat is bedigitalizáltuk, melyeket ugyanoan metodikával próbálok megszerkeszteni, mint aktuális anyagainkat, teljesen egyértelmű, h az esetek többségében ezeknek jóval szerényebb a nézettségük, mint a friss dolgoknak. Kivételek itt is előfordulnak, de ritkábban.

műfajukat tekintve ezek a filmek is portrék, esetleg kettős portrék, csoportképek, melyeken az illető, ill. az illetők beszélnek, beszélgetnek. S mivel többnyire kortárs művészetről, kortárs kultúráról van szó, ezek oan tudósítások, melyekről nem kerülnek be anyagok se a közszolgálati-, se a kereskedelmi csatornák programjaiba, méghozzá feltehetőleg abból a megfontolásból, h ezen ügyeknek naon minimális a közönségük. Kár, h nem teszik hozzá: nálunk. Mert akkor látszana, h ez mégiscsak probléma: ha ugyanis egy országnak nincs kortárs kultúrája, vagy csak nem nagyon kiterjedt városi közegekben, az annyit jelent, h az adott ország polgárai nem élnek a jelenben, nem kortársai annak a világnak, amiben élnek. Márpedig, ha vki nincs jelen, az az aktuális problémákat sem érzékeli: hogy is lenne hát képes hozzászólni e témákhoz, pláne megoldani őket? Más szóval a civil szféra társadalmi aktivitása többé-kevésbé u.oan maradt, mint a rendszerváltást megelőző években, s úgy tűnik se a politika, se a média nem érti, h ez alapvetően kulturális kérdés. A kultúrát korábban politikusok próbálták meg irányítani, manapság - miközben az ő ambícióik se múltak el teljesen - gazdasági szereplők is megjelentek, akik e területen üzleti, befektetési lehetőségeket látnak. Ez önmagában nem lenne probléma, ha mértékkel, intelligenciával, közép-, és hosszútávú stratégiával is rendelkeznének. Ilyen értelemben az, amit ma csinálok, csak látszólag áll távol attól, amikor a 80-as évek közepén a Hejettes Szomlyazók Világnézettségi Magazinjának számait gyártottuk. Az paródia volt, folyamatos dekonstruálása egy deklaráltan 19. századi elveken és eszméken alapuló (marxizmus, ateizmus, materializmus, realizmus stb) művészeti, és kultúrális közéletnek. Attól azonban még nem távolodtunk el annyira, h megérkezzünk a jelenbe: munkám célja tehát nem az, h a késő utódok számára próbáljam meg archiválni azt, amit csinálunk, hanem a kortársaimmal történő kommunikáció.

ezért az általam készített videók sosem nyers dokumentumok, hanem minden esetben szerkesztett - rövidített, tömörített - anyagok. Többségük alapja a közben hallható szöveg, miközben természetesen igyekszem hozzájuk a tőlem telhető legizgalmasabb képanyagot társítani. Mikor elkezdtem, nagy ambícióm volt, h minél többet megmutassak azokból a kortárs zenékből, amelyek ugyancsak hiányoznak a hazai médiák kínálatából. De aztán rövid úton kiderült, behatároltak lehetőségeim, ugyanis énekelt zenét beszéd, v beszélgetés alá nem tehetek, ahogy naon ritmusos, erőteljesebben dramatizált darabokat se... Ezzel együtt mindig próbálom megkeresni az adott témához legjobban illő dolgokat, s szívesen tudósítok koncertekről is.