Kirsten Dehlholm

1985 áprilisában - a Liget működésének második évében -, úgy jött ki a lépés, hogy a születésnapomra esett a soron következő megnyitó. Nyári István kiállítása nyílt, ha jól emlékszem minden, különösebb bevezető esemény nélkül, aminek nem is igazán lett volna tere, mert a terem három falán bemutatott négy nagyméretű kép között három ugyancsak nagy installáció állt.

Az este meglepetése az volt számomra, hogy egyszercsak Baksa-Soós János (Január herceg) lépett be az ajtón, akit én mint a néhai Kex együttes énekesét-szerzőjét hangfelvételekről, képekről ismertem, de akivel addig sose találkoztam személyesen. Azért nem, mert a Kex épp másfél-egy évvel azelőtt oszlott föl, hogy én elkezdhettem egyedül koncertekre járni. Ez a hátránya annak, ha valaki egyke, mert akkor nincs akivel elengedjék a szülei 14 évesen koncertekre. Ettől függetlenül a Kex nem volt ismeretlen számomra, annál kevésbé, mert a korabeli házfalakon gyakran lehetett olvasni krétával fölírva, KEX, és az az x a szó végén épp elég ösztönzést jelentett számomra, hogy megvásároljam ebédpénzemből az 1970-ben megjelent kislemezüket. Ez volt az egyetlen, ami megjelent. Úgy rémlik egy-két Kex szám aztán a Syrius repertoárjában is szerepelt, de Baksa-Soós vonatkozásában további forrás jellegű információt a Mozgó Világ 1980 májusi száma jelentett, ahol Czakó Gábor szövege kíséretében jelentek meg Január herceg rajzai. Arra már nem emlékszem, mikor és hol, vagy honnan tudtam meg, hogy Baksa-Soós 1971 őszén Németországba költözött, illetve azt, hogy ő nem csak énekes, szövegíró, zenész, hanem képzőművész is. Valaki mesélte, hogy Kondor Béla őt tartotta az utódának, vagy legalábbis a legtehetségesebb fiatal művészek egyikének. Amint belépett az ajtón, azonnal fölismertem. Vető János, és - mint utóbb kiderült -, a dán performansz művésznő, Kirsten Dehlholm társaságában érkezett. Megnézték a kiállítást, majd leültek a sarokba, és hármasban beszélgetni kezdtek, én pedig újra-és újra megpróbáltam lefényképezni őket.

Kezdő fotós voltam, Január hamar észrevette bénázásomat, s fölpattanva a székéről fölszólította a teremben lévőket, álljanak be a csoportképbe, amit most fogunk készíteni. Még Kutassy bácsit, a vonakodó teremőrünket is odatessékelte.

Kirstenről akkor még semmit se tudtam, s arra se emlékszem ki, és mikor mutatott be neki, vagy hogy hogyan merült föl, hogy kiállítást rendezzünk neki a Ligetben? A neten található információk szerint a Terra Australis Incognita című előadását 1986-ban mutatta be az Almássy téri Szabadidőközpontban, illetve ugyancsak 1986-ban szerepelt Kirsten a Petőfi Irodalmi Múzeumban Swierkiewicz Róberttel a Xertox csoport akciójában. A Terra azért volt érdekes, mert sokszereplős, és az akciók-performanszok addig számomra ismert léptékéhez képest, hosszú előadás volt. Inkább színház, mint performansz, amelyben szinte majd minden hazai performansz művész szerepelt, feLugossy Lacától Szirtes Jánosig, és rajtuk kívül is számos további művész, mint Szilágyi Lenke, Gerlóczy Sári stb (a Terra Incognita Australis zenéjét Vető János hanxerelte és a Per Bull Acs playback alapjára a Hynus együttes játszotta, tehát Szirtes János, Járai Frédi,  Dr. P. Horváth, és Vető János). Ugyancsak különlegessége volt az előadásnak, hogy azt nekünk nézőknek, fölülről kellett néznünk. Következőleg az atrium padlóján két síkban folyt a játék, a szereplők egy része feküdt, más része állt. A rákövetkező évben mutattuk be Kirsten Japán Menű című kiállítását a Liget Galériában.

Első ránézésre ez a bemutató nem tartozott a kedvenceim közé, pedig nem sokkal később rá kellett jönnöm, korabeli legjobb kiállításaink egyike volt. Csak kicsit más, kicsit eltérő attól, amit addig jónak, érdekesnek tartottam. Nyilván az tévesztett meg, hogy egyáltalán nem volt harsány, látványos, attraktív anyag: 40-50 barna külsejű, MENU feliratú műanyagmappa, melynek belső fóliái alá Kirsten japán szárított tengeri kajákat, teafiltereket tett. Ezeket raktuk föl körbe, egy sorba a falra úgy, hogy a gerincüknél rögzítettük őket, következőleg a mappák lapjai szétnyíltak, de nem simultak teljesen a falhoz. Munka közben mesélt Kirsten az azt megelőző hetekben Japánban tett utazásáról, és egy csomó mindenről. Ja, és mindezt magyarul, ugyanis Kirsten akkor már annyiszor, és annyi időt töltött Budapesten, hogy majdnem teljesen folyékonyan beszélt magyarul. A Japán Menü-t a Japán Hamlet című performansz nyitotta meg. Ennek kellékei közt ugyancsak számos Japánból hozott tárgy szerepelt, így mindenek előtt egy lakkozott, alacsonyan elhelyezett asztallapon japán kések, vágóeszközök, mellettük fapapucs, illetve szintén az asztalon a Hamlet Arany János féle fordításának egy 80-as évekbeli olcsó, papírkötéses kiadása. Maga a jelenet nem a Hamletből átvett, vagy abból merített idézet volt, leszámítva annak befejezését:



Persze Kirsten játékát nézve egyből azon kezdett el gondolkodni az ember, ki ez a négy nő, ill. milyen női szereplői is vannak a Hamletnek? Vagy lehet, h itt most a Hamlet férfi szereplőit is nők játszák? Mi mire utal?

Kirstennel legközelebb 1990 kora nyarán dolgoztunk együtt, mikor ő a Triumph/Lakhatatlan című dán-magyar kiállítást készítette elő a Műcsarnokban. Ekkor mutatta be a Ligetben a Paraperspektívák című anyagot, ami Tomas Lahoda fotóiból, és Roberto Fortuna videójából állt össze, amit ők Kirstennek immár a Hotel Pro Forma társulatával előadott, Why Does Night Come Mother! című előadásáról készítettek. Az ezt megelőző időszakban természetesen már mindig találkoztunk, mikor Pesten járt, de aztán hosszú szünet következett. Nekem 1994-ben tűnt föl, hogy évek óta nem járt Pesten, mert ekkor rendezte meg Keserű Kati az Ernst Múzeumban a 80-as évek kortárs magyar művészetét bemutató kiállítást. Tekintve, hogy a 80-as évek nagyobbik részét én is aktívan dolgoztam végig, izgalmas kérdésnek tartottam, mit fog bemutatni mindebből az Ernst Múzeum, illetve az általuk készített katalógus? Nem mondom, hogy csalódást okozott a bemutató, elsőre inkább furcsa volt, s nem tudtam volna azonnal megmondani, miért. Le kellett ülnöm, hogy papírra vetve próbáljam rendezni gondolataimat, amit végül a Balkonban publikáltam. Akkor még nem volt internet, de azért igyekeztem a lehető legpontosabban előkeresni a vonatkozó adatokat, mint például, hogy mely résztvevőnek egész pontosan hány egyéni, és csoportos kiállítása volt a 80-as években, melyik mű mikor, és hol volt kiállítva, és hasonlókat. Rég nem olvastam már e cikket, de a magam számára annyiban hasznosnak bizonyult, hogy néhány problémát tudatosított bennem. És az egyik épp ez volt: ha Kirsten annyi időt töltött a 80-as években Budapesten, és ezalatt nemcsak megtanult magyarul, de kiállításai voltak, akciókban vett részt, performanszokat mutatott be, méghozzá e műfajok legjelesebb hazai képviselőivel, amelyek szemmel láthatóan hatottak a közönségre, és visszahatottak a bennük résztvevő kollégák gondolkodására, akkor hogy történhet meg az, hogy ő nem szerepel az Ernst Múzeum 80-as éveket áttekintő anyagában? A probléma nyilván abban rejlik, ami a finom különbség aközött, ha azt mondjuk a 80-as évek magyar-, vagy azt, a 80-as évek magyarországi képzőművészete. Előbbibe Kirsten nyilván nem tartozik bele, míg vele szemben azok a honfitársaink, akik disszidáltak, s ennél fogva a 80-as években nem itthon dolgoztak, hanem csak alkalmilag járnak haza, mutatnak be kiállításokat, ők igen. Ez is fontos, mert új fejleménye volt a 80-as éveknek, viszont ezzel együtt az is, hogy egyre több külföldi kolléga érkezett Budapestre, s kezdett velünk dolgozni. Művészek, kurátorok egyaránt, így Kirstent követően Mészöly Suzi, Diana Kingsley, Monika Wucher, Christoph Rauch, hogy Eikéről - aki le is telepedett Budapesten - már ne is beszéljek. Számomra elképzelhetetlen lenne a rendszerváltás éveinek művészetét, vagy az azt követő évtizedeket bemutatni nélkülük.

Ígyhát nagyon örültem, mikor 2003-ban Vető János Színezett régi levegő című kiállításának megnyitására Kirstent kérte meg, s aztán még inkább, mikor 2010-ben a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Hotel Pro Forma társulata Budapesten is bemutatta Kirsten Operation: Orfeo című vizuális operáját a Nemzeti Színházban. Az persze továbbra is kérdés maradt, hogy e 93-ban készített darab budapesti bemutatására miért kellett 17 évig várnunk? Másképp fogalmazva, miért szakadt meg a kapcsolat Kirsten és köztünk épp abban az évtizedben, amikor ő sikeressé, és elismertté kezdett válni? Azt hiszem az ilyesféle problémák akkor válhatnak érzékelhetővé, ha alkalomadtán olyasmiken kezdünk gondolkodni, vajon mitől lehetne más a pesti LuMu gyűjteménye, mint a bécsié? Alapjáratban persze valószínűleg főleg attól, hogy a bécsieknek feltehetően több pénz áll a rendelkezésükre gyűjteményezésre. De épp egy ilyen helyzet az, ahol fölértékelődhetnek a szakmai kapcsolatok, és az, hogy bizonyos művészek jobban kötődnek a pesti-, mint a bécsi szcénához. Ennél fogva elemi szakmai érdeknek kellene tartanunk, hogy e kapcsolatok ne szakadjanak meg, s éppúgy képesek legyenek fejlődni, mint a hazai művészek pályái, akik esetében azt tartjuk normálisnak, hogy egyre nagyobb intézményekben kapnak bemutatkozási lehetőségeket, ennek megfelelően foglalkozik műveikkel egyre nagyobb terjedelemben a szaksajtó, kerülnek be műveik közgyűjteményeinkbe.

Kirsten társulata, a Hotel Pro Forma néhány hete ismét látható volt a Nemzeti Színházban, ezúttal egy tavaly bemutatott darbjukkal, a War Sum Up-pal (amit talán úgy fordíthatnánk, Jegyzet a háború-ról)