Lia néni (1928-2015)

Több, mint 20 éve dolgoztunk együtt, s nem csak mi magunk szerettük, hanem a látogatóink, a velünk dolgozó művészek, és művészeti szakemberek is. A sors úgy hozta, hogy bár nyugdíjasként került hozzánk, azt hiszem a Liget Galéria volt az a munkahely az ő pályáján, ahol a leghosszabb ideig dolgozott. Nagyon szerette csinálni. Egy dolgot nem szeretett, ha teremőrként határozzuk meg státuszát. És valóban, több volt ő annál, s nem csak művészettörténész végzettsége miatt, hanem mert korábban ő maga is vezetett galériát (a 60-as években a Dürer Termet a Bajcsy-Zsilinszky úton - 1972-től ez lett a Stúdió Galéria, ami 1994-ig működött ezen a helyszínen -, majd a Népművészeti boltot a Kecskeméti utcában). Neki köszönhetjük, hogy a környező háztömbök lakóiból egy szabályos kis klub alakult ki a galériában, melynek idősebb emberek éppúgy tagjai voltak, mint kisgyermekes anyukák. Mindig érdeklődéssel fogadta a nála ifjabb kollégák műveit, mindig elmagyaráztatta magának velük/velem a bemutatott műveket. Szinte sose volt beteg, vagy betegen is inkább bejött. Igazán nem lesz könnyű - sőt, valószínűleg lehetetlen - pótolnunk őt. 

Úgy látszik nálam a gyászmunka - előbb édesanyám (2007), majd idősebb barátaim (Kada, s mások) kapcsán - az, hogy elkezdem összekeresni a róluk készült fényképeket. Megjegyzem, nekem elég bonyolult viszonyom volt az anyukámmal, mert szinte kamaszkorom óta az egész felnőtt életemet végigveszekedtem vele. Aztán mielőtt meghalt, oda kellett költöznünk hozzá, mert már annyira nehezen ment neki minden. Voltak tiszta pillanatai, s olyanok is, mikor azt se tudta, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, noha nem volt lehúzva a redőny. Részben valamennyire visszakislányosodott, már csak édességeket volt hajlandó enni, és pelenkáznunk kellett. A tiszta pillanataiban pedig végre elhitte nekünk - amiben különben (hát legalábbis a szavak szintjén) egész életében kételkedett -, hogy tényleg szeretjük, és nem vagyunk mi olyan rosszcsontok, ahogy képzelte.
És talán a róla készített fotókat is összerakva értettem meg, hogy ő nem csak az az idősebb asszony volt, akivel azon balhézok, hogy bevette-e a gyógyszereit, hanem... Immár halála után, az a kislány is - akivel én sose találkoztam -, de aki ott ül az osztálytársai között, mint az én kislányom néhány évvel korábban félszegen, gátlásosan mosolyogva a kamerába. Meg az a 'jó csaj' is, aki születésem előtt, meg azt követően táncol vagy kirándul a kollégáival, s közben nevet. Aztán fiatalon előbb babakocsival, majd a kezemet fogva az Állatkertben, vagy a Balatonon, illetve a nagyszüleim kertjében látom. Majd a ballagásomkor, meg a mi esküvői képeinken, mikor részben meghatottan, részben önmagát sajnálva szipog, vagy mikor nagymamaként elhasznált otthonkákban, olykor szakállas viccekkel, de mindig finom, házias kajákkal próbálja elvarázsolni unokáit. Egyszóval - és hirtelen - a teljes életét kezdtem magam előtt látni, amit soha korábban nem.

Most Lia néni fényképeit keresgélem, aki fényképészeti szempontból természetesen minden megnyitónkon 'útban volt', hisz nem ő volt a főszereplő, hanem mindig a művész, meg aki megnyitotta a kiállítást, és 'a fontos emberek', a kollégák, akik megtiszteltek bennünket azzal, hogy eljöttek. Másképp fogalmazva Lia nénivel se azonnal barátkoztunk össze: ott volt, mert ott kellett lennie, ez volt a munkája. Az egyik első fotómon, amin ő is szerepel - ennek megfelelően - ő mellékszereplő:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiXGtWG3jghEDMG8XSqnnR-LQls9fajPhWXJWXigdMuDjQZDBBclJeMCerx6gJcG5ynZNxbUchkwr_0YjFekbYwfgB3OpRY441a8g0xRdLVDBstOAnTiT0h_Wgz8fd2kurzgalO-9u8R2M4/w1134-h760-no/199309magdalenaw.jpg
1993 ősze, az osztrák Cibulka házaspár (művészházaspár) benézi a dátumot, s a feleség kiállításának megnyitója napján érkeznek. Akkor még nem volt internet, s kissé viszontagságosabb, lassabb volt a kommunikáció, szóval az utolsó pillanatban kellett fölraknunk a képeket. Épphogy befejeztük a megnyitó előtt. Persze külföldi, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen név, alig jött látogató. És mégis - mint utóbb kiderült - egy a mi történetünkben rettenetesen fontos, az egyik legelső külföldi kortárs nőművészeti kiállítás volt. Magdalena Frey a saját terhességét, majd a saját apás otthonszülését fotózta le - részben férje segítségével - naplószerűen. Filmet is készítettek róla, de azt csak évekkel később állították össze. Mondanom se kell, hogy ez akkor még annyira új, és annyira szokatlan téma volt Magyarországon, hogy azon fiatalasszony látogatóink némelyike is kiakadt a képsorok láttán, akik alig néhány évvel korábban hozták világra - persze kórházakban, és az apák kizárásával (akkor még) - gyermekeiket:
https://www.youtube.com/watch?v=Ljafm8QKDkE
Most így utólag azon lepődöm meg, hogy Lia néni, aki - ha jól emlékszem - a 70-es évek második felében vált el, azt hiszem egy évtizednyi házasság, és több év különélés után a férjétől, és akinek nem volt gyermeke -, semmiféle megjegyzést nem tett a kiállításra. Pedig az elég provokatívnak számított akkoriban, ő pedig évtizedekkel volt idősebb nálunk.
Nem is olyan nagyot ugorva az időben, azt hiszem 1995-től kezdett Lia néni a Liget Galéria egyre kiemelkedőbb szereplőjévé válni. Akkor Andrási Gábor kollégám (aki akkor az Óbudai Társaskör Galéria vezetője volt), tért ki megnyitó beszédében Lia nénire, 'A primordiális néni' című beszédében:
http://www.dailymotion.com/video/xjs89o_rauch-menesi-megosztanak-egy-teret-teilen-sich-einem-raum_creation
Nekem úgy rémlik, ezt követően kezdték őt a nálunk bemutatásra kerülő művészek fényképezni, szerintem a 90-es évek második felétől, vagy végétől. Ezek közül még nem tudok korábbi felvételeket mutatni, mint a lengyel Andrzej Swietlik képét 2004-ből, melyen Lia néni Ujj Zsuzsival beszélget:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjCcm_zLeJFzEJRQvEQjAP__-qLy5nUo0PGhVF2x04PUGQu9Ozj6b8SrLC5e9X9zgTCIbdLsnh90uu2Bc-zT6QLL95jLzLgBaPrNuKyGljcF9h2sqgFWQJziXgFptqWXTfUCxGIT0btFoTs/w626-h835-no/gg5.JPG
Látszólag hétköznapi kép. De, ha valaki tudja, ki az az Andrzej Swietlik, minden bizonnyal megirigyli Lia nénit. Andrzej ugyanis nemcsak a lengyel Lódz Kaliska művészcsoport tagja, hanem a 90-es évek óta az egyik lekiemelkedőbb, és legkeresettebb lengyel reklám-, és divatfotós. Nézzétek csak (a kis képekre klikkelve láthatók az illető fotók picit nagyobban):
http://www.andrzejswietlik.pl/swietliklarge/advertising.html
http://www.andrzejswietlik.pl/swietliklarge/portrait.html
Szabó-Benke Robi 2006-ban készítette portréit Lia néniről:
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgRh00rJd5kV7869F9-S_V4U3brjdlDn2XKZt9OO_qQNgru7k6IKqIndQnUiMoWtoST1Cu2lrizEoUxWkwVJxYRj9yZwadfJNaMJdmnsj9p7sptS9NtYeZ2Ir0AKbN70_eNTnrPAHS43Qjm/w555-h854-no/Lia_SzBR.jpg
https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjS-Kacc4z1HvgZy0zyp_zmBiYkyKB0mdv-qdObAqkRY9404L9_843V6mEeidsYHG8jkV9G46mUAgC4K1TKnkCs47XqE94kT2JejLF_6txsgBwMYMzx_zsKqfJF54fZKuTmQBbZFHQLZ_v0/w625-h586-no/Lia_Hajadonok1.jpg
én pedig egy évvel később fotóztam azon pillanatokat, mikor átadta őket Lia néninek:



Még ugyanarról a napról egy bűbájos kép: lefényképeztem Lia nénit - aki testmagasságát tekintve igazán nem tartozott a coli nők közé - a legmagasabb budapesti művésszel, Ocztos Istvánnal:



Nem tudom hozzá kell-e tennem, hogy Istvánnak volt kiállítása korábban nálunk, és hogy ők ketten mennyire megszerették egymást. Lia nénit minden nálunk bemutatott művész nagyon hamar megszerette, mert kedves és érdeklődő volt, annak ellenére, hogy ő az általunk bemutatott művészek túlnyomó többségénél évtizedekkel idősebb volt, ráadásul művészettörténész, méghozzá egy olyan művészettörténész, aki a 60-as években galériát vezetett, ahol az olyan - számunkra ma már legendás - művészek állítottak ki, mint Kondor Béla, Gross Arnold, vagy Maurer Dóra, illetve olyan költők nyitottak meg kiállításokat, mint Weöres Sándor. Lia néni minderről hosszú ideig hallgatott, s - a fotóim szerint - legelőször a hetvenkilencedik szülinapján kezdett el róla beszélni. Hozzátéve, eleinte nem volt szokás köztünk felköszönteni őt a szülinapján (azt se tudtam, mikor van, vagy hány éves is ő). De 2007-ben már tudtam - és tudtuk párommal, Andival -, úgyhogy felköszöntöttük:



Akkor hozta el, és mutatta meg nekünk a régi fényképeit:

S aztán évekkel később ebből lett ez a kis interjúvideó az ő szakmai pályafutásáról:
https://www.youtube.com/watch?v=qy-bRIHB80w
Az általam összegyűjtött fényképeket róla itt találhatjátok meg:
https://plus.google.com/u/0/photos/104463859075418419729/albums/5565800387897256433?authkey=CIrauKeHoOCrzwE
Nyilván még millió kép be fog futni, amelyek alapján látni fogjátok - amit már ezekből is -, hogy mennyire szerette őt a közönségünk, a nálunk bemutatott művészek. Tegnap, tegnapelőtt már külföldi kollégáktól is kaptunk részvétnyilvánításokat, fotókat.

87 éves volt, úgy sejtjük otthon halt meg, remélem álmában, fájdalom és szenvedés nélkül. Utoljára én akkor beszéltem vele, mikor kértem, hogy jöjjön el a tűzvédelmi oktatásra. Ő jelezte, hogy kezelésekre jár, lehet, hogy késni fog, de nem jött. És mivel úgy nézett ki, hogy ez nem baj, úgyis ki fog jönni hozzánk a tűzvédelmi előadónk, s akkor majd neki személyesen is elmondja a lényeget, én nem akartam rögtön felhívni, s pláne nem letolni érte, hogy mégsem ért oda erre az értekezletre. Előzőleg Gross Arnold halálakor (január 22.) beszéltem vele hosszabban telefonon, mert az nagyon megviselte. Ők nemcsak nemzedéktársak, kollégák, de barátok is voltak (ráadásul Arnold urat én is ismertem, mert eljött kiállítani hozzánk a Liget Galériába még a mi legelső évünk végén, szóval pont egy karácsonyi kiállítást csináltunk vele, s annak kapcsán én is járhattam nála). Úgyhogy ez egy jó hosszú, másfél, két órás telefonbeszélgetés volt köztünk.